A diófa vízigénye

Előző bejegyzéseim egyikében már kitértem arra, hogy a diófa kifejezetten vízigényes növény, amely a hazai klíma viszonyok között 800-1000 mm csapadékot igényel évente. Amiről azonban nem volt szó, hogy a dió tavasztól késő nyárig igényli a legtöbb csapadékot, amikor hazánkban általában meleg és szárazság van.

Az első csapadékigényes időszak a május vége és a június eleje, amikor a következő év termőrügy kezdeményei alakulnak ki, tehát az ilyen időszakban való csapadék ellátottsággal a következő év biztonságos terméshozamának kedvezhetünk.

Ezt az időszakot követi a június eleje-közepe, amikor a dió csonthéja alakul ki, ha ekkor jó a csapadék ellátottság, akkor jó esély van arra, hogy méretes, piacos diónak legyen.

Végül a következő időszak a július vége és az augusztus, amikor a bél fejlődik ki a remélhetőleg megfelelő méretű csonthéjban, így az ebben időszakban kapott csapadékot a diófa nagy bélmennyiséggel hálja meg.

Hazai viszonyok között ritkán fordul elő, hogy a késő tavasz és a nyár kellően csapadékos legyen, ezért a diófa vízigényét locsolással kell kielégíteni. A véleményem szerint aszályos időszakban ez legalább havi egy jelentős beöntözést jelent. Nekünk nem áll módunkban csepegtetős rendszert kiépíteni, ezért úgy tervezzük, hogy száraz időszakban diófánként havonta 100-200 liter vízzel segítjük elő a megfelelő csapadék ellátottságot. Tehát a diófa (de ez igaz lehet bármilyen gyümölcsfára) esetében nem a sokszor kevés locsolás, hanem a kevésszer sok víz kilocsolás elvét javasoljuk követni.

A fenti időszakok mellett a diófa vízigényét akkor tudjuk hatékonyan kielégíteni, ha megfelelő időben elvégzett talajmunkával gondoskodunk arról, hogy a lehulló csapadék bejusson a talajba, majd a talaj lezárásával gondolkodunk arról, hogy ne jusson ki onnan. Ehhez hozzátartozik még, hogy kerüljünk mindenféle felesleges talajmunkát (főleg aszályos időszakban), mert a talaj forgatása, megnyitása mindig jelentős vízveszteséggel jár.

Esetünkben nem volt még példa arra, hogy a talajvíz olyan magasan állna, hogy belvizes lenne a terület, de a megfelelő csapadék ellátottság mellett a legfontosabb arról gondoskodni, hogy a diófa ne álljon a vízben. Ezt legnyilvánvalóbban úgy tudjuk elkerülni, hogy nem ültetjük belvíz veszélyes területre a diónkat, vagy ha így történt, akkor megfelelő árokrendszerrel kell gondoskodni a víz elvezetéséről.

Korábban is leírtam, hogy a dió fejlődésére a megfelelő vízellátottsága hat ki leginkább, hiszen a víz elengedhetetlen feltétele a talajban lévő tápanyagok felvételének. Éppen ezért különösen a vegetációs időszakban hozzá kell juttatni a diót egy kis plusz vízhez a rendszeres, jó minőségű és jó mennyiségű termés elérése érdekében.

Az első nagy munka: a diófák ültetése

A diófák ültetését nagy várakozás előzte meg, mert már 2015 tavaszán eldöntöttük, hogy elültetjük a diófákat. Tavasszal még kukorica volt vetve a fák helyére, de mi már a zöldellő kukorica sorok helyett a két szép sor diós kertünket láttuk.

Mivel bőven volt időnk megtervezni az ültetést, jutott elég időnk arra, hogy kiválasszuk a megfelelő faiskolát, ahonnan megrendelhetjük a diófákat. Mi végül a debreceni Molnár Faiskola mellett döntöttünk, mert egyrészt csak jókat hallottunk róluk, másrészt a környéken van kapcsolatom, akik segített elhozni a Milotai dió csemetéket.

Ősszel aztán végre megtörtént a kukorica learatása, szárvágózása, valamint a talaj előkészítése - tárcsázása, így már minden adott volt, hogy elültessük a diófákat, amelyhez 10x6 méteres térállásban kézi munkával megástuk a gödröket, amelyek 50x50 centiméteresek és 60 centiméter mélyek voltak. A gödrök aljába 10 liter érlelt szarvasmarha tárgya jutott, amelyre 10 liter föld került, és ezután jöhetett a fák behelyezése.

Az előkészített gödörbe beállítottuk a fákat, a kiásott föld felét beszórtuk a gödörbe, majd próbáltuk úgy igazítani a suhángot, hogy a szemzés néhány centiméterrel a talaj szintje felett legyen. Ezután alaposan beöntöztük, vagy ahogy mondani szokták iszapoltuk a gödröt, majd jött a föld második fele. Miután minden földet visszapakoltunk, óvatosan megtapostuk a talajt, hogy kellően tömör legyen. Végül újra alaposan beöntöztük a fákat, amelyekhez egy tányért alakítottunk ki.
 

Az ültetésénél odafigyeltünk arra, hogy az átvételt követő napon elültessük a fákat, mert szerettünk volna odafigyelni arra, hogy a fák jó kondícióban maradjanak. Tehát az átvétel napján ástunk, és másnap ültettünk - estére a fák gyökereit vizes homokkal takartuk le.

Az ültetés másik fontos eleme a víz volt, de szerencsére az ültetés előtti hetekben sok csapadék esett, így az egyébként homokos talaj nagyon jó állapotban volt. Egyébként ahogy írtam, az ültetéskor nagyon odafigyeltünk az iszapolásra, vagyis a fák alapos beöntözésére. Azóta sem öntöztünk, mert az ősz kellően csapadékos volt, a természet mindent megoldott helyettünk.

A fák gyökeréhez nem nyúltunk, nem metszettük azokat vissza, mert úgy láttuk, hogy nagyon jó kondícióban vannak. Magát a suhángot sem metszettük vissza, mert azon a véleményen vagyunk, hogy az első évben a visszametszéssel nem akarjuk a fák oldalhajtását elősegíteni, helyette inkább a gyökerek erősödjenek.

Starternek, mint írtam érett szarvasmarha tárágyát használunk, mert úgy gondoltuk hogy az elég lesz a csemeték indulásához. Ezen a téren azt a tanácsot kaptam, hogy az első években a diófák megfelelő vízellátásáról kell gondoskodni, mert az egyrészt javítja a tápanyagok eljutását és felvételét, másrészt a nagy vízigényű diófa megeredéséhez inkább a megfelelő mennyiségű vízről kell gondoskodni, mintsem a túlzott tápanyag pótlásról. Egyéb hormonok, műtrágyák használata szóba sem került, és ezt a jövőben is tartani fogjuk: amíg lesz elegendő szerves trágyánk, addig műtrágyát legfeljebb csak kiegészítő tápanyag pótlásra használunk.

Összesen 82 db diófa lett elültetve, ebből 80 db Milotai dió (Milotai M10) és 2 db Alsószentiváni 117 dió, amelyet porzófának használunk, ezután türelmetlenül várjuk a tavaszt, a tavaszi munkákat és az őszi munkánk eredményét.

Milotai dió - Milotai M10

A Milotai M10-es dió a magyar fajták között a legpiacosabb diónak számít, mert minden olyan tulajdonság jellemzi, amely nemcsak a magyar, hanem a világpiacon is népszerűvé teszi.

A Milotai diót Dr. Szentiványi Péter nemesítette a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Milotán, a fajta 1963-óta szerepel a magyar fajta jegyzékben.

A Milotai diófa a többi magyar nemesített fajtákhoz is viszonyítva közepes növekedési erélyű, ám térállástól is függően idősebb korában nagy, félgömb alakú koronát nevel.

A diófa érzékeny a tavaszi fagyokra, és ez a Milotai dióra kifejezetten igaz, viszont a virágzása vontatott, ezért ritka, hogy teljes fagykár éri. Ez a fajta a csúcsrügyek mellett az oldalrügyeken is hoz virágot, ezért ideális körülmények között igen bőtermő.

A Milotai diófa 34-36 mm átlag átmérőjű termést nevel, amelyek szinte szabályos gömb alakúak, héj felületük sima. Ez a méret önagában is piacossá teszi ezt a fajtát, továbbá az alakja lehetővé teszi a könnyű gépi osztályozását. A méret és a felület mellett a külalak teszi igen piacossá a fajtát, hiszen a Milotai dió héja szép sárgás színű és gyönyörű szép rajzolata van.

A Milotai dió bél szép sárga színű, és igen jóízű. A béltartalom 48-52%, amely igen magasnak számít. A bél olajtartalma magas, 70% körüli, és a 18% körüli fehérje tartalma is magasnak mondható.

A Milotai diónak vékony, könnyen törhető héja van, szokásos papír héjú diónak is becézni. Ez a tulajdonság azért fontos, mert könnyebb piacos, feles dióbelet kinyerni a dió törése során.

A magyar tájra, a hazai klímaviszonyra nemesített dió mindenhol megél hazánkban, de a jó termésbiztonság érdekében fagyzugos helyre nem érdemes telepíteni.

A diófa jellemzői

A közönséges diófa a diófafélék családjába tartozó növény, amely Közép-Ázsiából származik, de ma már a világon szinte mindenhol megtalálható.

A dió erőteljes növekedésű lombhullató fa, magassága jellemzően 10 és 30 méter közé esik, ha van tere, akkor pedig széles, félgömb alakú koronát növeszt. A diófa törzse fiatal korában sima és szürke, amely később repedezetté és barnás árnyalatúvá válik. A dió szeret uralkodni a környezetén, ugyan csemete korában könnyen gátolják a növekedését a gazok és a különböző fűfélék, idősebb korában nagy koronájával azonban minden körülötte növő növényt elnyom. A diófa jellemzően magányos növény, vadon növő, összefüggő dióst ritkán lehet találni.

A diófa igen tápanyag és vízigényes növény, de növekedésére és termőképessége elsősorban inkább a vízzel való ellátottsága hat. Vadon a dió jellemzően árterekben növekszik, mégpedig olyan árterekben, ahol a magas vízszint hamar lehúzódik, ugyanis a dió kifejezetten nem szeretni a pangó vizet, ezért elpusztul az olyan talajon, ahol néhány hétnél hosszabb ideig megáll a víz. A megfelelő vízellátottság mellett - amely a hazai fajtáknál, hazai klíma körülmények mellett kb. 1000 mm csapadékot jelent - a dió jelentős nitrogén, foszfor, kálium és kalcium pótlást igényel. Magyarországon gyakorlatilag mindenhol találhatunk diófát, ezért elmondható, hogy alapvetően mindenféle talajon megél, de ha lehet, akkor a mély termőrétegű, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodással bíró és semleges kémhatású talajt szereti.
A dió nem kifejezetten igényes növény, de ha komolyan gondoljuk a termesztését, akkor víz és tápanyag utánpótlást igényel, és a diósokban egyre jobban oda kell figyelni a kártevők, valamint baktériumok-gombák elleni védekezésre is.
A dió metszése vitát vált ki a szakemberekben is, általában elfogadott, hogy fiatalító metszést igényel, hogy a termőképességét elnyújtsuk. A dió esetében a metszés időpontja is más a többi fafajhoz képest, hiszen a diót ősszel-késő ősszel kell metszeni, mert a vegetációs időszakban a növényben olyan víznyomás uralkodik, hogy a metszési sebeken keresztül a fa könnyen elvérezhet. A dió alapvetően szellős koronát visel, de ezt a szellősséget minden erőnkkel meg is kell tartani.
A dió porzását a szél végzi el, a termése zárt kupacsú makk, amely szeptemberi-októberi éréskor a zöld burkából kihullik. A két termőlevélből kialakuló kemény héjú termés együregű, benne egyetlen mag található. A dió termése olajos mag, a 60-70%-os olaj tartalma mellett magas, 12-25%-os a fehérje tartalma, a makro tápanyagok között alacsony a szénhidrát tartalma. A mikro tápanyagok között számottevően magas a dió kalcium, kálium és B vitamin tartalma.
A dió nemcsak a kertben uralkodó növény, hanem a konyhában is a legelőkelőbb étkek hozzávalója. A dió több édesség, sütemény hozzávalója, de kiváló kísérője prémium sajtoknak, boroknak és gyümölcsöknek. A magyar gasztronómiában a dió igen előkelő helyet foglal el, a karácsonyi, húsvéti és az ünnepi asztalról nem hiányozhat legalább egy olyan édesség, amelynek az egyik fő hozzávalója.
A legjellemzőbb magyar diófajták: Milotai 10, Alsószentiváni 117 és az Alsószentiváni Bonifác, ezek közül talán a Milotai dió bír a legjobb tulajdonsággal.

Diós kertem története

Már a tavalyi évben kigondoltuk, hogy szeretnénk egy kis gyümölcsös kertet, mert a párom, a családom és én is olyan munkát végzünk a hétköznapok során, amely után felüdülés egy kis fizikai munkát végezni. Kis családi vállalkozás ez, már ha lehet egyáltalán vállalkozásnak nevezni, illetve ha egyáltalán vállalkozás lesz belőle...

Azért döntöttünk a dió mellett, mert mindenképpen olyan gyümölcsöt szerettünk volna termelni, amit a piacon jól el lehet adni, sőt tovább gondolva: az a célunk, hogy a gyümölcsünket magunk árulhassuk, ehhez pedig olyan "termék" kell, amely nem romlik meg hamar, ezért nem kell gyorsan eladni. Mindenképpen célunk, hogy a gyümölcsfelvásárlókat megkerüljük, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében sajnos azt tapasztaltuk, hogy a gyümölcstermesztéssel mindenki jól jár, csak éppen a termelők nem.

Ha nemes dióról beszélünk, akkor itthon mindenkinek a Milotai dió jut az eszébe, és szabolcsi gazdálkodókként mi sem tehettük le a voksunkat más fajta mellett

A jövőben szeretnék minden apró mozzanatot megosztani a dió termesztéssel, és a saját tapasztalataimmal kapcsolatban. A célom, hogy az olvasók, a leendő vásárlók, illetve én magam is vissza tudjak tekintetni, hogyan jutottunk el a diófa ültetéstől az eladó dióbélig.